mindennapi daráló

Nos, az ember lánya tervez.
Aztán jönnek a Körülmények Hatalmas Istenségei.
És keresztbe tesznek.
De az ember lánya nem csügged. Csak kicsit megtorpan.
Felveszi a kesztyűt. Még ha pár hónapos késéssel is.
És lőn.
A tervek árja úgy borítja el a fejemet, mint a gyerek rajzai az asztalomat.
Ez ígéret és fenyegetés is egyben.

Volt egy kis blogszünet.
Ennek volt oka.
Mert tény, hogy itt van Ralis és minden percemet lefoglalja, de akkor is lehettek volna tíz percek, amit arra szánok, hogy annak a tizenegy embernek, aki a szünet ellenére lelkesen vissza-visszatér körülnézni mondjak valamit. De amint billentyűzet elé kerültem lebénultam, mert egy esemény jött elő újra és újra, fájdalmasan és feldolgozatlanul, mégis leírhatatlanul. A szülés. Most sem fogok írni róla. Még nem tudok. Még fáj. De már dolgozom rajta. Legalább.
Ezért volt a szünet.

Aztán eljött május elseje. Ami az én emlékeimben a munka ünnepe és akkor megfogalmazódott bennem, hogy dolgozni kéne újra. Mármint blogdolgozni, azaz írni, vagyis blogolni. Álmaimban az a fajta rendszeresség él, amiről hallottam hogy az egyik kolléga tartja magát hozzá. Álmaimban. A valóságban szeretném a heti egyet. Vagy ahogy jön. Kivéve, ha kapok egy olyan kütyüt, amivel a játszótéri homokozó mellől is tudok blogolni, míg a ded homoksütit készít.
Kicsit változni fog a kinézet. Ahogy én is változtam az elmúlt majdnem huszonegy hónap alatt. Bizonyos dolgokról markáns véleményem lett. Vagy egyáltalán csak véleményem. Vagy tapasztalatom. Ahogy az lenni szokott az életben.
Meg változni fognak az oldalsó listák. Mert szeretném, ha innen is megtalálhatóak lennének helyek, gondolatok.
Meg lehet, hogy mégis lesznek címkék. Hátha. Ki tudja.
Összességében maradok énblognak, nem leszek tematikus. És a név is marad. Nem csak a megszokás miatt. Annak idején, azért lett ez a cím, mert az akkori munkahelyemnek volt egy daráló íze és nem akartam, hogy bedaráljon. Ám amikor pár hete a játszótérre menet beugrottam a mekibe, kértem egy hosszúkávét vaníliás pumpával és egy áfonyás pitét, majd ezekkel felszerelkezve ültem a homokozó mellé, akkor úgy éreztem ez is lehet daráló, ha nem figyelek oda.

Ennyi elég is lesz indulásnak.
És éljen az otthonszülés!

A gyermeki értelem első megnyilvánulása egy egészen hétköznapi estén történt.
Ahogy előtte a héten minden este, aznap is levetkőztettem és beállítottam a kádba, hogy játsszon. Vizet nem engedtem bele, mert pár hónapja arccal belefordult a két centis fürdővizébe amitől látványosan elkezdett fuldokolni és pánikba esett. Azóta csak zuhanyzunk. De még a zuhanyzó fürdés sem fürdés némi játszópohár pakolás, dobálgatás és a fürdőkád többszöri és módszeres körüljárása nélkül. Ehhez viszont nem kell feltétlenül víz. És abban a harminc-negyven percben, amíg Ralis megteszi a kötelező köreit én gyönyörűen ki tudok teregetni, vagy megpucolom a tükröt, kimosom a csapot, esetleg olvasok egy fejezetet, szóval elfoglalom magam. Akkor épp teregettem. Amikor arra lettem figyelmes, hogy folyik a víz a kádban. Holott én nem engedtem meg. Odapillantottam. Ralis épp guggolt le és dugta be a dugót a lefolyóba. Újra felállt és elzárta a csapot. Majd újra megnyitotta. Állt és várt. Aztán amikor bokájáig ért a víz, megint elzárta a csapot, letottyant a popsijára, felpillantott rám és átszellemülten mosolyogva elkezdte pacskolni a vizet maga mellett.
Pontosan tudta, mit csinál.
Azóta, ha a szemetestároló ajtaját nyitogatja tudom, hogy tudja, hogy azt nem szabad.

Tavaly júniusban egy post script találkozón, miután kiderült, hogy születendő gyermekünket Ralisnak fogjuk hívni, Stöki kolléga megkérdezte, hogyan fogjuk becézni. A Mérnök Úrral egyszerre válaszoltuk, hogy: sehogy.
– Semmi babuci-mamuci? – kérdezte Stöki akkor.
– Semmi babuci-mamuci. – válaszoltam határozottan akkor.
Erre Stöki értetlenül nézett rám. És én is értetlenül néztem rá. Nem értettem, mit nem lehet ezen nem érteni. Eltökélt voltam.
Aztán megszületett Ralis és kiderült, hogy tökéletes szülők vagyunk. Mert nem tudjuk nem becézni.
Eleinte csak babóc volt.
Aztán lett Pici Csomag.
Majd Hukk-pukk kapitány.
Kis Káposztaszagú.
Pengekarom uraság.
És így tovább. Számolhatatlan becézés. Mindig alkalomhoz és eseményhez méltóan.
Mostanában leginkább Manózzuk. Vagy Manócskázzuk. Esetleg Manóvári Manónak hívjuk.
Néha Lurkó Lurkovicsnak.
Kis Gengszternek.
Csipisznek.
Csimpókának.
Majsz Matyinak és Maszat Marcinak.
De amikor először jött ki a számon a „Babamanó” akkor döbbentem rá, hogy végül Stökinek igaza lett.

És különben is, nekünk tulajdonképpen nem gyerekünk van, hanem kismacskánk

Mert karmol.
Mert rámozdul minden zörgős zacskóra.
És mert nyávog.
Na, igen, annak idején, még az első héten kiderült, hogy a mi gyerekünk nem sír. Nem bizony. Hanem nyávog, nyaffog, nyekereg.
Amíg még helyváltoztatás képtelen volt és bármi baja adódott, leginkább egy nyekergésre hasonlító hangot adott ki. Olyan olajozásért kiáltó zsanért képzeljetek el: e-eee-e!
Természetesen tudott bömbölni is és sírni teli torokból.
Csakhogy a hivatalosan elvárt és elfogadott „ó-á” hangzás helyett inkább az „e-ü”-t használta. Ilyenkor rendszeresen felmerült bennem, hogy vajon hol élhetett ez a gyerek előző életében? Mindamellett ez az „e-ü” sohasem hangzott olyan kétségbeesettnek, mint az „ó-á”, bár teljes erőbedobással az volt.
Most képzeljétek el a magabiztos, mindenttudó, újdonsült nagymamákat, amint kikerekedett szemekkel nézték, amikor én, újdonsült anyuka kicsi babám első nyikkanására ugrottam őt megnyugtatni. Rendszeresen megkaptam az „el fogod így kényeztetni”-tekintetet. Rövid idő után immunis letterm. Amikortól tudtam, hogy az én kicsi babám nem bömböléssel kezdi a méltatlankodást, hanem azzal a diszkrét kis nyekergéssel.  Mintha először finoman az értésemre adná, hogy: „Izé, bocsi, Anya, bajom van.”, és ha egy fél óra múlva sem vagyok hajlandó reagálni erre a diszkrét kérésre, akkor kezd neki úgy sírni, amit más gyerek alaphelyzetből produkál.

Update: Telt múlt az idő és a gyerkőc profi négykézlábazó lett. Helyes kis tenyerek csattogtak lakás szerte a parkettán és a kövön. Így aztán amikor megindult feléd ez a kis babatank, szájában valami izgalmas újdonsággal, hogy felvilágosítsd a helyes használatáról, sokkal inkább hasonlított egy kiskutyára. Hiába, no, fejlődik a gyerek. Főleg, ha hozzáveszed, hogy a fogzás miatt mindent (értsd: MINDENT) megrág. Akinek volt kiskutyája tudja, mit jelent ez.

Hét hónap, 67 cm, 6 kg, két fog

Ezek vagyunk számokban összefoglalva. (És igen, szándékosan hagytam ki az asszociációs felhívást, hogy kinek mi jut eszébe!)
Ami pedig számokkal nem megfogható:
— forgolódási faktor: vagy egy jó hónapig trenírozott csak, ijesztegetett, aztán egy este a pelenkázó asztalon megfordult, azóta nincs megállás, pörög-forog, forogva közlekedi, forogva eszik (ciciből), ez utóbbinak mondjuk az a hátránya, hogy leforog a ciciről, aztán pedig bömböl, hogy hol a cici, ami az előbb még a szájában volt. Még nem kötötte össze az okot és a következményt.
— kúszási faktor: hát igen, szintén jó ideig csak gyúrt rá, aztán megint a pelenkázó volt ahol először rájött, hogyan is kell csinálni, utána még egy kicsit kondizott vádlira, alkarra és mostanra szabályosan hozza a krokodil formulát, sőt tegnaptól már akadályokon is képes átmászni, szóval valamit ki kell találnom az ágynak arra a felére, ahol nincs rács.
— rágási faktor: ez eleinte olyan mókás volt; kicsi baba, sima ínyével rágicsálja az ember ujját, még kedves is, aztán előbújtak az említett fogacskák szabály szerint elöl, alul; azóta Cápafog uraságnak is becézzük.
— nézelődési faktor: minden napra, adott mennyiségű, anyáról vagy apáról elkövetett nézelődés mennyiség van előirányozva, amelynek pontos mennyisége csak annak végeztével válik ismertté, ilyenkor áldás egy hordozókendő. :nelisvigyor:
— a legnehezebb küldetés: a körömvágás; ami viszont létfontosságú a mi túlélésünk szempontjából, mert Pengekarom uraság a szülők legnagyobb réme, amióta szereti az orrunkat markolászni, ami vészesen közel esik a szemünkhöz. De éber gyerkőcön nem lehet körmöt vágni, amikor meg elalszik én is fáradtan omlok melléje. Ördögi kör ez.
— pelenka undor: gondolom így kezdődik a szobatisztaság; a gyerek már annyira gyűlöli a pelust, hogy inkább megtanulja szabályozni, minthogy még egyszer szoros kalodába zárják azt, ami a szabadban szeret himbálózni. Legalábbis fiúknál. Legalábbis én így látom most. Amíg nem tudott forgolódni, nem volt ennyi baj, de azóta folyamatosan kiforog az odakészített pelusból, és vagy csak hatalmas küzdések árán, vagy valamilyen elterelő, kétszemélyes szórakoztató hadművelettel lehet ráadni. Jó móka.
— elúszott háztartás: mostanában inkább nem hívunk vendégeket, örülök, ha van tiszta ruhánk.
— rengeteg mondat és mesélni való, amiből olyan klassz kis bejegyzés lehetett volna.
— mosoly faktor: ami mindent visz; ezzel egyet értek Bodza kolleginával (bocsi, most nem keresem meg a linket), történhet bármi, egy mosollyal levesz minket a lábunkról és kompenzálja a megpróbáltatásokat.

Izgalmi faktor

Átlag este otthon. A Mérnök Úr a netes jégkorong közvetítést nézi. Mellette ülök én a másik gép előtt, hordozókendős fórumot olvasgatva. Ralis az ölemben bőszen almát majszol.
Ez az alma majszolás már egy hónapja folyik. Mostanra odáig fejlődött a technika, hogy Ralis fog egy negyed almát és addig rágcsálja az ínyével, amíg apránként a szájába tömi. Ha már nem fér több a pofazacskójába, akkor diszkréten a vállamra hajol és visszaköp valamennyit. Mindig csak annyit, hogy újabb darabokat tudjon a szájába szuszakolni. Ha valamelyik apró almadarab megközelítené a nyelőcsövét, diszkrét fuldoklásba és öklendezésbe kezd, nehogy lenyelhessen valamit. Ellenben az ujjacskáival azon dolgozik, hogy lenyomjon valamennyi almát a torkán. Kívülről esetenként riasztó lehet a látvány, ahogy egy csecsemő öklendezve fuldoklik az anyja karjában, aki mindezt apatikusan szemléli.
Aztán Ralisnak valahogy mégiscsak sikerül egy nagyobb darab almát letörni, ami megakad a torkán. Én rutinosan lefelé fordítom, paskolom a hátát, hogy a gravitáció megtegye a maga dolgát és az almadarab kijöjjön. Mindezt abban a lélektani pillanatban, amikor a Mérnök úr felkiált:
— Mekkora helyzet! — majd konstatálja a helyzetünket. — Jól van, látom, hogy fuldoklik a gyerek, de mekkora helyzet volt!!

Összefoglaló az elmúlt, azaz az első négy és fél hónapról

Hajdanában ifjú, de főleg leány koromban nemcsak rajongtam a japán harcművészetekért, hanem űztem is őket. Nem mondhatnám, hogy különösebben tehetséges vagy kimagaslóan jó lettem volna, ellenben nagyon lelkes. Eljutottam edzőtáborba is. Többször is.
Az edzőtábort mindig augusztus első hetében rendezték, mert az a nyár legmelegebb hete. Úgy kezdődött, hogy hétfő délben megérkeztünk egy kis tó melletti kempingbe, felvertük a sátrakat, majd a Kenshin összehívott minket. Hogy tisztázza a játékszabályokat és megalapozza a tábor hangulatát:
— Ott a kapu "bííp", ha valaki "bííp" haza akar menni "bííp", most megteheti. Ha befejeztem "bííp", akkor "bííp" bezárjuk és a tábor végéig "bííp" senki nem mehet ki rajta "bííp". Ha egy ember "bííp" hazamegy, mindenki hazamegy "bííp" és az egész bagázsnak ugrott "bííp" az övvizsga, jövőre újra próbálkozhattok "bííp". Amit a barnaövesek mondanak "bííp", azt kell csinálni. Az őrség beosztása ki lesz függesztve. Fürdés "bííp" a tóban minden edzés után "bííp". És előtte "bííp". Van kérdés "bííp"? Nincs? Akkor menjetek "bííp", egy óra múlva kezdődik az edzés. "Bííp".
Az első edzést rozsdapattintónak hívták. Célja az izmokra telepedett rozsda lepattintása. Úgy délután ötkor kezdődhetett és amikor befejeztük már látszódott az összes csillag az égen.
Reggeli előtt futás, reggeli torna, délelőtt két edzés, ebéd után két edzés, vacsora után egy edzés. Meglepetés szerűen éjszakai edzések. Volt sivatagi edzés, vízi edzés, egy órán keresztül tartó futás. Az első táborozóknak péntek délben két órás meditáció a vízparton, japán ülésben, szemben a delelő nappal. Ha kidőltél, fellocsoltak és visszaültettek. Szombat délelőtt övvizsga. Délután hazamentünk.

Az első hónap után úgy érzetem magam, mintha egy maratoni edzőtáborban lennék, ahol a szülés volt a rozsdapattintó.
És még nem lehet látni a végét...

Hat hét elteltével (gyermekágyas időszak) megértettem, hogy miért nem illendő ilyenkor látogatni. Nem, semmi köze a gyerekhez. Őt ilyenkor még maximálisan védik a köldökzsinóron és a tejen keresztül elfogyasztott anyai immun anyagok. Az anyához van köze. Aki ott fekszik az ágyban hulla fáradtan, kezedben egy apróság, akinek most tanulja a jelrendszerét. Eleinte néha, aztán egyre gyakrabban találja el, hogy mi baja lehet, hogyan segíthet neki. Minden idegszálával rá figyel. Miközben belül és alul fájnak dolgok a legkisebb megmozdulásra is. Ilyenkor a legkevésbé van szüksége ismerős vagy félig ismerős emberekre, akik begyalogolnak a szobájába cipővel. Vagy megmossák a kezüket vagy nem. Tüntyörgetik azt a szegény gyereket, és méltatlankodnak amiért nem mosolyog rájuk. Megkérdezik mikor mennyit evett, és ha anyuka erre nem tud azonnal, pontos számadatokkal válaszolni, akkor elhúzzák a szájukat és hümmögnek. Ha sírni kezd a poronty keresik a cumit, amit a szájába dughatnak, függetlenül attól, hogy anyuka mit gondol a cumiról. Vagy ránéznek a gyerekre, majd anyukára és felháborodott számonkérő hangon megkérdik:
— Adsz te enni ennek a gyereknek?

A nyolcadik hétben az a szép, hogy nagyjából egyenesbe jöttél azzal, hogy a gyerek mikor mit miért csinál és neked mikor mit kell erre reagálni.
Hogy aztán az egészet kezdhesd elölről, mert a gyerekek ebben a korban gyorsan, szó szerint napról napra változnak és vesznek fel új szokásokat. És amit tegnap még értettél, világos és egyszerű volt, az ma már nem működik.
Viszont ekkortájt kezd el mosolyogni rád.

A harmadik hónapban már egyre többet van ébren. Egyre többet mosolyog. Nézelődik ebben a világban, minden érdekli. Hevesen jár keze-lába. Ha valamit a kezébe adsz arra ráfog. Egy nap egyszercsak észreveszi, hogy vannak öklei. Ettől annyira lázba jön, hogy meg akarja enni őket. Egyszerre mind a kettőt.
És megint felvesz új szokásokat, most főleg az alvás-ébrenlét ritmusával játszik veled.

A negyedik hónapban a fejét már egész biztosan tartja, nem kell folyamatosan megtámasztani. Ezért aztán már forgatja is és ezzel együtt forgatja a testét is. Egyre jobban oda kell rá figyelni. Már nem lehet csak úgy otthagyni az ágyon, mert a következő pillanatban arra fordulhatsz oda, hogy a gyerek a földön landolt és ordít.
A kezeit is egyre ügyesebben használja. Nyúl minden után, ami a látóterébe kerül. Megfogja őket, aztán a szájába tömi, megnyalogatja, megrágcsálja az ínyével. Ez leginkább anya haja, szemüvege vagy amit anya épp a kezébe vesz, legtöbbször az ásványvizes üveg.
De legalább nem vesz fel új szokásokat.

Az ötödik hónap első felére már felfedezte, hogy vannak lábai is, azokon ujjak és nincs is jobb, mint a nagylábujjakat bekapni és szopogatni. Anya legnagyobb örömére, mert így nehézkessé válik a pelenkázás. Hasról hátra már bármikor megfordul. Hátról hasra még csak alkalomszerűen. Ha játék kerül a keze ügyébe, azt megfogja és égbe szökő lelkesedéssel megkóstolja. Ha bármi más kerül a keze ügyébe, azt megfogja és égbe szökő lelkesedéssel megkóstolja.
Anyja legnagyobb örömére rászokik, hogy a hajnal egy-kettő helyett este tíz-tizenegy tájban elaludjék.

Mantra

A „mantra” kifejezést leginkább a keleti vallásokkal és meditációs technikákkal kapcsolatban ismerte meg a világ. Egy adott mondatot jelent, amelyet ismételgetni kell adott ideig, vagy adott hatás eléréséig. Ez lehet egy általános mondat vagy egy ima, ilyen például az „Ohm mani padme um”. Vagy lehet személyre szabott mondat, amelyet a guru, másnéven a lelki vezető ad a gyakorlónak.
Bár ha jobban megnézzük a nyugati, keresztény kultúra sincs híján a mantráknak, csak másképp nevezi őket. Mert mi más lenne egy rózsafüzér végigmondása, ha nem mantrázás. Adott mondatok monoton ismételgetése.
Életünk egyéb területei is tele vannak mantrákkal. Vegyük például a gyermeknevelést. Eljön majd az a idő, amikor a szánkat legtöbbször elhagyó mondat az lesz, hogy: „Nem szabad!” Ez egy elég általánosnak és több szinten felhasználhatónak számító mantra. Most még ennél sokkal konkrétabbakat használunk.
A Mérnök Úr mantrája az, hogy: „Miért sírunk? Hát, miért sírunk?”
Míg az enyém: „Szívd jó erősen a cicit!”

Köszönöm a gratulációkat, jókívánságokat

Azokat is, amelyek a Mérnök Úrhoz futottak be.

És most megyek, mert elérkezett a következő etetés idő. :)

De előtte mutatok egy fotót, hogy a Mérnök Úr lelkes dokumentálása se legye hiába való :

Együtt itthon

A hírt már leközölte a Mérnök Úr. Csak ennyivel egészíteném ki: Szűz Nap, Nyilas ascendens, I. házban a Plútóval.
Arról a három napról a kórházban nem érdemes mesélni. Az olyan átlag három nap a kórházban. Rossz kaja, rémes kiszolgálás, nulla tájékoztatás, kényszeres napirend. Gondolom azért, hogy az ember lányának ne támadjon kedve sokáig bent maradni.
Azt, hogy milyen érzés kézbe fogni azt a kicsi embert, akit negyven hétig őriztél a pocakodban nem fogom leírni. Azt ki kell próbálni.
Arról pedig, hogy a szülés kemény menet volt, kár írni. Abban a pillanatban, hogy kint volt Ralis elfelejtettem minden fájdalmat. Inkább arra gondoltam, hogy ezt is végigcsináltam, nem adtam fel, nem lett császár. Persze a gátseb fáj és alig lehet tőle menni, ülni, feküdni és főleg ezeket a pozíciókat váltogani, de ezek is napról napra jobbak. Bámulatosan gyorsan regenerálódik a test, ha hagyom neki.
És a harmadik napon hazajöhettünk. Na, ez, igazi élmény!
Élmény először itthon megszoptatni a babócot. És közben elmélázni azon, hogy a "szopni" szót eddig egészen más jelentés tartalommal használtam.
Élmény használatba venni azokat a holmikat, amiket heteken keresztül csak rendezgettem.
Élmény fél kézzel bejegyzést gépelni, amíg a másikkal Ralist fogom, aki elaludt a kezemben és még nincs szívem visszarakni a kiságyba. Majd holnaptól.

Főorvosi bemutatás

Ami még mindig nem a hír, sokkal inkább belekóstolás egy vágómarha érzésébe a vágóhídon.
Megtapasztalhattam, milyen amikor úgy beszélnek rólam a fejem fölött, mintha ott sem lennék. Úgy vizsgálnak meg, hogy a függöny mögött ott tolong az egész orvosi gárda és az időjárásról zsizsikel. Egy olyan székben, amiben tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam. És amikor a vizsgálat fájdalmától felszisszenek, akkor ahelyett, hogy finomabban folytatná az a vén doktor, inkább én értsem meg, hogy erre szükség van.
Igen, belső vizsgálat volt. Azon a helyen, ahová jogosult bejárása csak a Mérnök Úrnak van. És ami most hatványozottan érzékeny, mert felébreszti bennem a kicsinyét féltő anyatigrist.
Ami miatt mégis megérte, hogy hétfőig békén hagynak minket és nem akarják erővel kitoloncolni Ralist a jelenlegi tartózkodási helyéről.
Most megyek és az ágyamra kucorogva szipogok egy kicsit.

Nincs kedvem írni

Nem mintha az elmúlt másfél hónapban nem történt volna semmi.
Csak valahogy.
Először is meg kellett szoknom, hogy nincs egy kívülről rám kényszerített ritmusa a napoknak, mert nem kell bejárnom dolgozni. Majdnem olyan volt, mintha hirtelen nem lett volna rám szükség. Aztán kitaláltam, hogy akkor az lesz a napi feladat, hogy rendet és tisztaságot tartok a lakásban és főzök a Mérnök Úrnak. Ez jól hangzik, de piszkosul nehéz betartani úgy, hogy csak magamnak tartozom elszámolással.
És ha már főzés, írhattam volna a szakácsművészetemről is. Ami, úgy egyébként, van. Isteni leveseket, salátákat, sütiket és főzelékeket, valamint a bio és reform táplálkozás széles palettáján előforduló ételeket tudom virtuóz módon megfőzni. Csakhogy a Mérnök Úr húsevő.
Vagy írhattam volna arról a sokkról, ami a védőnő látogatásával járt. Aki, miután a méhecske és a virágpor patetikusan komoly stílusában felkészített a szülésre, egy keresztkérdésemre kifejtette, hogy a védőnői szolgálat azért van, hogy „az anyákat a gyermekorvosok szerinti helyes útra terelje a gyermeknevelésben”. Hö! A szülésfelkészítés pedig annyiból állt, hogy elmondta, hívhatok mentőt is, hogy bemenjek a kórházba (ami itt van négy saroknyira) és ha már bent vagyok, akkor csináljam azt, amit az orvos mond. Én, aki egyébként kórház- és orvosfóbiás vagyok.
És ha már szülésfelkészítés, akkor kár lenne kihagyni azt a részét, amit a kórházban hallhattam. Egy dokitól, aki második napja volt bent, hulla fáradt volt és a szülésről annyit mondott el, amennyi köze neki van hozzá. Vagyis: ha bejöttél ezt, meg ezt, meg ezt a vizsgálatot végzik el rajtad. Ha megkérdezik, hogy kérsz-e epidurális érzéstelenítést, akkor kérj, amit így meg így kötnek be. Ettől majd szépen lefekszel és csöndben maradsz, amíg a mellé csepegtetett oxytocin ki nem nyomja belőled a gyereket. És amikor jön a gátmetszés ideje, szépen tedd szét a lábad és tűrd. Ja, volt még egy pont, az apák szerepe a szülésnél: ott lehetnek. Én pedig a magam kis természetesség központú szemléletemmel csak sápadoztam. És persze bepánikoltam. Akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy inkább otthon szülök.
Aztán beszéltem egy dúlával. Meg hosszabban elbeszélgettem egy szülésznővel. Meg még egyszer a kezelő dokimmal. És ezekből kiderült, hogy az előadást tartó doki nagyon fáradt volt. Bár tény, hogy ez a kórház büszke arra, hogy első szóra bekötik a vajúdónak a fájdalomcsillapítót. Meg a modern, gombnyomásra állítható háttámlájú szülőágyaira, aminek még mindig megvan az a hátránya, hogy olyan testhelyzetbe kényszerít, ami nehezíti a szülést.
Aztán jött a terminus vége. Akkorra már enyhült a kórház parám, meg az „orvos, mint atyaúristen” tévképzetem. És mivel éreztem, hogy ebből még nem lesz gyerek, hát szóvá tettem, hogy talán számoljuk újra azt a terminust.
Így lett egy újabb terminusom. Szeptember öt. Ami szintén elmúlt. Most már naponta kell CTG-re járni, amit Ralissal mély egyetértésben rühellünk. Nekem ülni kell egy gépre felkötve húsz percig és számolnom mennyit mozog, neki pedig mozognia kell. És persze ilyenkor nem hajlandó. Bezzeg ultrahangon folyton elmozog, nehogy be tudják mérni. Múltkor a doki csinálta az ultrahangot és vagy háromnegyed órát vacakolt vele. Ralis köldökzsinórját akarta volna megnézni és benne az áramlást, de Ralis ehelyett folyton a kukiját mutatta neki. Ki is fakadt a doki, hogy ez a gyerek mit mutogat neki, mire én jó anyai beleérzőképességgel lefordítottam az üzenetet: „Lehet, hogy a véleményét közli a vizsgálatról”.
Most pedig újra csak várunk.
A holnapra, amikor is főorvosi döntés születik arról, hogy mikor indítják meg a szülést.
Amitől persze parázok. Mert, rendben, aggódnak a gyerek miatt, meg fokozódik a rizikó, meg bármi. Csak miért akarnak mindenáron vegyszert (=gyógyszert) használni, amikor ma már a homeopátiás szerek eléggé elterjedtek a kórházi szülészeti gyakorlatban is.

Szóval, nincs kedvem írni, mert csak nyafognék és hír igazán csak egy van. Az pedig még várat magára.

Házasságkötés hét lépésben

1. lépés: Leánykérés
Ahogy illik.

2. lépés: Leánybúcsú (opcionálisan: Legénybúcsú)
Mint ahogy azt többször és mindenkinek elmondtam, ez a házasságkötés most a papír miatt történik. Hogy a törvény és a hatóságok is elhiggyék, a Mérnök Úr az apja Ralisnak. Olyan igazi esküvőt is szeretnénk tartani, ami szép lesz és ceremóniális és arról fog szólni, hogy mi mit gondolunk a holtodiglan-holtomiglanról. És amire mindenkit meghívhatunk, akivel szeretnénk ezt az örömet megosztani.
Éppen ezért nem akartam tartani leánybúcsút. Nem akartam kis fehér virágokat a hajamba. Nem akartam valami kéket és valami kölcsönt magamon. Viszont egy idősebb barátnőm azt mondta erre, hogy ha már az a férfiember képes volt letérdelni és úgy megkérni a kezemet, akkor az a minimum, hogy én pedig tisztességes menyasszony leszek és a házasságkötés előtti estét máshol töltöm.
Így aztán átmentem hozzá. Krumplifőzeléket ettünk, filmet néztünk és úgy éjfél táj leült velem szembe, komolyan a pocakomra nézett, azután a szemembe és megszólalt:
- Figyelj, Nelis, az úgy van, hogy ilyenkor a házasságkötés utáni éjjel a férfiak szoktak akarni valamit csinálni. A legjobb lesz, ha hagyod, hadd csináljon amit akar. Lehet, hogy kicsit fájni fog, de majd megszokod.
És megállta nevetés nélkül.
Nem hiába barátnő.

3. lépés: Előkészületek
Egész nap a lakást takarítottam. Merthogy az eseményre feljönnek a Mérnök Úr szülei. És nálunk is megpihennek vagy tíz percre, amíg a Mérnök Úr glédába vágja magát. Megkért hát, hogy rántsam össze egy kicsit a kérót. Igyekeztem nagyon. És közben igyekeztem nem hallani Anyám szavait:
- Végre révbe értél lányom! Ez lesz életed legboldogabb napja!
Nagyon igyekeztem arra gondolni, hogy már eddig is mennyi, sokkal boldogabb dolog történt velem, mint a WC pucolás. És mindent meg fogok tenni, hogy ezután is történjenek velem ennél boldogabb dolgok.

4. lépés: Az esemény
Egy órával korábban leléptem otthonról, nem akartam összefutni a Mérnök Úrral, ne lásson meg a menyasszonyi nadrában és a menyasszonyi blúzban. Mégiscsak ragadt rám valami a barátnőm intelmeiből. És természetesen volt kis fehér virág a hajamban, volt rajtam valami kék és valami kölcsön és az utolsó pillanatban beugrottam a sarki virágüzletbe és köttettem magamnak egy kis lila-fehér csokrot. Aztán leültem a polgármesteri hivatal előtti téren egy padra és befejeztem a manikűrözést. Kis idő múlva megjelent előttem egy macska. Figyelte, ahogy reszelgetem egyik körmömet a másik után. Majd odaballagott a következő padhoz, felugrott rá és elkezdett tisztálkodni.
Majd megérkeztek Anyámék, befutott a Mérnök Úr a családjával és a tanújával. És vártunk, hogy az Öcsém is megérkezzen, aki maga akart a tanúm lenni minden áron és nekem csak az a kikötésem volt, hogy érjen oda időben.
Aztán.
Bementünk.
Igent mondtunk.
Aláírtunk.
Kijöttünk.
Azaz 17:33-tól a Magyar Köztársaság nevében házastársaknak vagyunk nyilvánítva.

5. lépés: Ünnepi vacsora
Ami csak másfél órával tartott tovább, mint ahogy nekem jól esett volna. De legalább csak egyszer kellett az Apámra szólnom, hogy most már abbahagyhatja a Mérnök Úr tanújának és egyben legjobb barátjának a lehülyézését. És nem csak azért, mert nem illik.

6. lépés: Irodalmi kiruccanás
Mikor a családtagok elindultak hazafelé, mi feszültségoldásként, ahogy voltunk, glédában, átmentünk egy másik vendéglátóipari egységbe. Merthogy épp a szokásos kétheti találkozó csütörtöke volt. És ennyi család után jó volt kedves és barátságos arcokkal is találkozni. Emberekkel váltani pár értelmes szót. Persze Métely kisasszony vágta le leghamarabb, hogy honnan is jövünk. Ránk nézett és beleordította a kisvendéglő amúgy sem alacsony alapzajába:
- Csak nem esküvőről!!!!!
Ezután el kellett viselnünk a gratulációk hadát. Pedig tényleg nem ezért mentünk.

7. lépés: Nászéjszaka
Nelis: Szeretnéd, hogy úgy tegyek, mint egy szűzlány?
Mérnök Úr (megütközve): Vérezni akarsz?
Nelis: Nem! Dehogy! De ha akarod, szívesen eljátszom, hogy nem tudom mit kell csinálni, riadt vagyok, naiv és ártatlan.
Pár perc fészkelődés után.
Mérnök Úr: Drága, tudom, hogy most hajnalig kéne szeretkeznünk, de reggel négyig tartott a legénybúcsú, egész nap dolgoztam és holnap is kell. Elfáradtam. Mit szólnál, ha más kontextusba helyeznénk a hajnalt és a szeretkezést?
Nelis: ???
Mérnök Úr: Hajnalban szeretkeznénk?

Kínzás

Ma délután tartottunk egy könnyed találkozót volt írókörösökkel. Nagyjából azon okból, hogy megtudjuk kivel mi van, esetleg ki ír még vagy újra.
És az urak kegyetlenek voltak.
Mert holmi könnyed élcelődést addig fokoztak, amíg már a hasamat kellett fognom nevettemben és potyogtak a könnyeim.
Bár utólag végiggondolva, remek méhizom torna volt.

Mától betegállományban

Eddig bírtam. Ma kiírattam magam betegállományba (és remélem, hogy abba írtak ki, nem terhesállományba!).
Ez azt jelenti, hogy mától nem járok be dolgozni. A héten betanítottam az utódomat, én pedig hazavonultam intenzíven babát várni.
Kicsit furcsa ez. Most mit csináljak? Mit kezdjek magammal?
Lehet, hogy titkon munkamániás vagyok?

Voltunk nyaralni

A Balaton mellett.
Kezdtük az északi parton.
És döbbenten tapasztalhattuk, hogy ma, azaz kétezernyolcban, jóval a rendszerváltás után, még mindig vannak emberek, akik a régi módszerek szerint adnak ki szállást.
Azaz beígérnek jól felszerelt konyhát, stéget, csónakot.
Aztán amikor megérkezel tapasztalhatod, hogy a konyha attól jól felszerelt, hogy tettek bele egy jócskán középkorú villanyrezsót. Stég van a tavon igaz, csak nem a szálláshelyhez tartozik. Használni is lehet, de ha megjön a tulaj, akkor le kell lépni. Az egy csónakra pedig van öt család, illetve utánunk még érkezett egy hatodik is. Egyezkedjünk.
Mindezt olyan áron, amennyiért elvárhatnánk egy modernül felszerelt konyhát, a szálláshoz tartozó stéget, amit a partról száraz lábbal meg lehet közelíteni és kiadott házanként egy csónakot.
Természetesen nem óhajtottuk előre kifizetni az egy hetet és másnap kora reggel távoztunk.
Rövid keresgélés után, amikor is kiderült, hogy utazási csekket elkölteni jóval nehezebb, mint megkapni, végre találtunk szállást.
A déli parton.
Átautóztunk, megnéztük, kivettük.
Nyaraltunk.
És végre hazajöttünk.
Jövőre újra megpróbáljuk, de a szállásfoglalást én intézem.

Apa ma ideköltözik...

... és minden este velünk alszik. Jó reggelt helyett ezt mondtam szombat reggel Ralisnak, aki boldog rugdosással reagált a közleményre.
Így aztán estére a lakásomnak nevezett egy szoba átalakult dobozbirodalommá.
Most kerülgetjük. Bár a Mérnök Úr azt ígérte mihamarabb várat épít belőle az egyik sarokban.
Igazából nekem mindegy is. A lényeg, hogy szombattól minden este velünk alszik.

Éjszakai látogató

Éjfél volt mire megszavaztam magamnak az alvást. A harmadikon lakom, ilyen magasan már nem félek attól, hogy valaki bemászna, ezért szélesre tártam az ablakot, hogy levegő jöhessen be. Mégha negyven fokos is. Utolsó mondatommal megkérdeztem Ralist, hogy az a polgári név, amit a Mérnök Úr kitalált neki, megfelel-e. Merthogy lassan azért el kéne dönteni és ami ötletem nekem van anyakönyvezhető, polgári névre az valahogy nem az igazi.
Úgy gondoltam, az éjszaka folyamán megálmodom a választ. Magamra húztam a takaróhuzatot, lekapcsoltam a lámpát és elvackoltam a párnákon.
Félúton voltam Álomországba, amikor megszólalt a vészcsengő a fejemben. A szívem gyorsabban kezdett verni, az adrenalin megnövekedett a véremben, a hallásom kiélesedett.
Szárnycsapkodás.
Kinyitottam a szemem.
A megszokott dolgokat láttam a sötétben. Az óra számlapja élespirosan világított. A modem ledjei zölden. Szemben a könyvespolcon az elosztó kapcsolója narancssárgán. Könyvek, bútorok, a szárító a száradó ruhákkal a helyén. Valami elhussant fölöttem. Szárnyak ütemes hangja.
Szünet.
Megint elhussan felettem egy árnyék az árnyékok között.
Kicsit összébb kucorodtam és a lábamat is behúztam a takaróhuzat alá.
Most már pontosan ki tudtam venni. Valami berepült az ablakon és köröz a szobában.
Felkapcsolatam az éjjeli lámpát.
Nagyjából másfél tenyérnyi repülő lény körözött a lakásban és ugyan minden körnél elindult az ablak felé, valahogy nem találta a kijáratot.
Felemás érzés volt. Megijedtem és mégsem. Féltettem, hogy valamibe belegabalyodik szegény és aztán végképp nem fog tudni kirepülni. És hirtelen nem éreztem magamban annyi bátorságot, hogy ha erre sor kerülne, akkor megfogjam. Közben pedig lenyűgözve figyeltem a röptét. Ahogy rója a köröket. Magabiztosan elkerülve az ütközést.
Pár kör után rámutattam az ablakra és fennhangon is közöltem vele, hogy az ott a kijárat. Ekkor kitalált.
Vártam még fél percet, aztán becsuktam, bukóra állítottam az ablakot és elkönyveltem, hogy a Világmindenség és Ralis egyet ért a Mérnök Úr választotta névvel. Elégedetten bújtam vissza az ágyba.
Félálomban még eszembe jutott két megjegyzés. Az egyiket a szülészdoki tette múltkor, amikor aggályoskodtam, mert ő még egy extra ultrahangos vizsgálatot akart csinálni: „Legfeljebb majd jóban lesz a denevérekkel.”
A másik Métely, aki rendszeresen „kis vámpír”-ként emlegeti.
Azt hiszem, ideje tanulmányoznom kicsit a denevérek viselkedési szokásait. Csak úgy, a mihez tartás végett.

Formalitás

Beszéltünk már róla, hogyne beszéltünk volna. Amikor Ralis kiderült, egy idősebb barátnőm rögtön ellátott jó tanácsokkal, hogy mit és hogyan, ha azt akarom, hogy a Mérnök Úr nevét viselje a gyerek. Mert ha ezt most elmulasztom, akkor legalább olyan iszonyú procedúra, mint az örökbefogadás.

Akkor megemlítettem a Mérnök Úrnak, valahogy így:
Egy pénteki este a nem is olyan távoli múltban. A Mérnök Úr megérkezik fáradtan az utazástól, az egész heti munkától, épp csak leveszi a cipőjét és végigdől az ágyon. Mellékucorodok (akkor még egész jól ment).
– Figyelj, a barátnőm azt mondta, hogyha azt szeretnénk, hogy Mérnök legyen a vezetékneve, akkor addig össze kéne házasodnunk, vagy írnod kell egy apasági nyilatkozatot. – hatásszünet – Nekem az apasági nyilatkozat is megfelel.
– Szia, drága. Én is örülök, hogy végre látlak.
– Ja, szia. Szóval?
– Tudod, azért várhattál volna egy kicsit, mert ebből arcvesztés nélkül már nem jövök ki.
– Ó, bocsi. Akkor tegyünk úgy, mintha meg se kérdeztem volna. Hogy telt a heted?

De azért szeretek tájékozódni, ezért:
A rákövetkező hétfőn rákerestem az obuda.hu-ra és felhívtam az egyik anyakönyvvezetőt:
– Ööö, jónapot, Nelis vagyok. Szeretnénk összeházasodni a párommal és ezért hívom Önöket. Mi kell hozzá?
– Mikor akarják?
– Hát, ööö, a nyáron. Még augusztus vége előtt.
– Na, jó. Ha már tudják mikor, akkor jöjjenek be és nézünk egy időpontot.
– Ennyi? Nem kell hozzá semmi?
– Nem.
– Oké. Köszönöm. Akkor kitaláljuk és bemegyünk. Viszhall.
És ezzel megnyugodtam, hogy csak be kell menni, bemondani egy dátumot és kész.

Egy hét múlva újra szóba került köztünk. Abban egyet értettünk, hogy a polgári a papír miatt kell, ami végülis csak egy papír, de ha el akarunk intézni valamit, akkor sokat számít. Jah, bürokrácia. Viszont ha már, akkor érdemes lenne egy igazi esküvőt is tartani. Amilyet mi szeretnénk. Ami tényleg arról szól, amit gondolunk erről. És amire meghívhatjuk a barátokat, hogy megosszuk velük ezt az örömöt. Abban maradtunk, hogy ezt majd jövőre. Idén a papír a fontosabb. És arra van keret.

Jópár hétig nem került szóba. El voltunk foglalva azzal, hogy elhozzuk a kiságyat, pelenkázót, babakocsit egy ismerős ismerősétől. Nekem vásároljunk pár ruhát, amibe beleférek a társbérlőmmel együtt. És kitaláljuk, hogyan is kéne átrendezni azt az egy szobát ami van, hogy július elejétől a Mérnök Úr is elférjen benne a cuccaival. Amíg most hétfőn egy másik barátnőm bogarat nem tett a fülembe:
– És lesz esküvő?
– Úgy tervezzük. Ha belefér az időbe.
– Azt ugye tudod, hogy a bejelentés után egy hónapig várni kell és csak utána lehet megtartani.
– Nem, nekem nem ezt mondták az önkormányzatnál.
– Hát, itt a nyolcadik kerületben így megy.
– Ööö, köszi. Majd utánanézek még egyszer.
Másnap, azaz most kedden, kicsit pánikszerű kutatás az interneten és izgatott telefonálás az önkormányzatba. Kiderül, hogy tényleg kell várni harminc napot, de kétezer forint illeték ellenében kérvényezni lehet, hogy eltekintsenek tőle terhesség vagy lakáshitel esetén. Nyitva csak hétfőn meg szerdán vannak. Szerdán kettőig, hétfőn hatig. És kell anyakönyvi kivonat, személyi és ha nem kerületi lakos vagy, akkor népességnyilvántartói nyilatkozat, hogy nem vagy házas. Mindezen infot íziben megosztottam a Mérnök Úrral és elégedetten hátradőltem.

Tegnap este otthon vártam, hogy megérkezzen. Két hete nem láttuk egymást, mert ő múlt héten a jelenlegi lakását dobozolta össze. Fáradt volt, kicsit elcsigázott. A cipő után az ingét is ledobta, úgy dőlt végig az ágyon. Odafeküdtem mellé (kucorodni már nem tudok igazán, mert nagy a pocak).
– Na, mi volt a könyves megbeszélésen? – kérdeztem és nem is tudtam még mibe tenyerelek. Fél órán át mesélte.
Aztán.
– De, beszéljünk másról. Gyere, ülj ide az ágy szélére és csukd be a szemed. Hoztam egy meglepetést.
– Meglepetést. Tudod, hogy nem szeretem. De, oké, ideülök. És jókislány leszek, becsukom a szemem, nem leselkedek.
Csukott szemmel ülök az ágy szélén. Hallgatom, ahogy a táskájában neszez, majd odatérdel elém.
– Most már kinyithatod a szemed. Akkor jöjjön először, amihez nem kellenek szavak. – elővesz egy gyűrűtartó dobozt és bíztat, hogy vegyem el, az enyém.
Nézek rá csodálkozón, kicsit hitetlenkedve, mert hát megbeszéltük, hogy, meg minden és mégis és igazán meg sem tudok szólalni. Nézem a gyűrűt, nem merem kivenni. Lila köves, szolíd, elegáns darab. Ekkor megszólal:
– Nelis, leszel a feleségem?
Még mindig nem tudok megszólalni. Ott ülök kócosan, piszkosan, fáradtan, dagadt bokával, egy szál csipkés bugyiban és pólóban. Ő pedig térdel előttem, megadva a módját és teljesen szabályosan megkéri a kezem. Nevetek, kacagok, összecsókolom a száját, az arcát, a nyákát meg ahol érem.
És igent mondok. Mi mást.